Egy középvállalkozó évekkel korábban jelentős hitelállományt halmozott fel. Az üzleti környezet megváltozott, a bevételek csökkentek, a fizetési nehézségek pedig fokozatosan állandósultak.
Az első figyelmeztető jelek megjelenésekor még lett volna lehetőség a helyzet rendezésére. Az ügyfél azonban abban bízott, hogy az üzleti eredmények javulni fognak, és a probléma idővel magától megoldódik.
Amikor a hitelező jogi lépéseket tett, az ügyfél ugyan ügyvédhez fordult, de nem olyan szakembert választott, aki a követeléskezelési és pénzügyi jogviták területén rendelkezett jelentős tapasztalattal. A döntés egyik fő szempontja a költségcsökkentés volt.
A peres eljárás éveken keresztül tartott. Mire jogerős döntés született, az eredeti tartozás összege jelentősen megnövekedett. A kamatok, költségek és eljárási terhek következtében a fizetési kötelezettség már többszörösen meghaladta az eredeti követelést.
Az ügyfél ezt követően sem kezdeményezett időben egyeztetést a követelés új jogosultjával, illetve a végrehajtási szakasz szereplőivel. A probléma kezelését tovább halogatta, miközben a mozgástere folyamatosan szűkült.
A helyzet egyik tanulsága, hogy a pénzügyi intézmények elsődleges célja sok esetben nem az azonnali megtérülés maximalizálása, hanem a követelés jogi és számviteli rendezése. Egy jogerősen lezárt ügy ezt a célt gyakran teljesíti, függetlenül attól, hogy a teljes összeg rövid távon ténylegesen behajtható-e.
A másik fontos tanulság, hogy egy követelés új tulajdonoshoz kerülése nem feltétlenül jelenti a tárgyalási lehetőségek végét. Sok esetben éppen ekkor nyílhat új lehetőség a rendezésre.
A legnagyobb hiba azonban nem a per elvesztése volt.
A legnagyobb hiba az volt, hogy az ügyfél éveken keresztül azt hitte, még van ideje.
Pedig a legtöbb krízishelyzetben az idő az első olyan erőforrás, amely végleg elfogy.